Könyvrészlet - Dagi



 Vigyem magammal? - töprengtem. A majmot, amely azt az undok srácot juttatja az eszembe, aki nem akarja megérteni, hogy minden csak sajnálatos félreértés volt.
 Már éppen a szekrénybe akartam dobni, amely tele van mindenféle fölösleges kacattal: régi szakadozott könyvekkel, megkezdett, de be nem fejezett szvetterekkel, egy dominó és egy ''ne nevess korán'' játék maradványaival. De aztán azt mondtam magamban: hátha ez a majom holnap szerencsét hoz nekem! Megpróbálom!
 Bedobtam hát a táska aljára.

 Honza úgy tett, mintha egykedvűen nézne ki az ablakon. Csupán mellette volt egy üres hely. Oda kellett ülnöm. KELLETT. Az egész autóbusz engem figyelt. Nagy ostobaság volna, ha álldogálnék az üres hely fölött.

 - Szabad? - kérdeztem Honzát.
 Arrébb húzódott, és kurtán odavágta:
 - Tessék.
 Észrevettem, hogy Hanka elégedetten nyugtázza a történteket. Rájöttem, hogy ezt a "véletlent" ő rendezte. Addig tartóztatott engem kint, amíg sikerült neki két helyet biztosítania. Az egyiket, amely épp Honza mellett volt, aztán előzékenyen átengedte nekem.
 Azt hiszem, a szemem sem rebbent. Mereven néztem az előttem ülők tarkóját. Nagyon rossz volt így utazni, mert az ülés szélén ültem csupán, nehogy Honzához szoruljak a kanyarokban. Az autóbusz azonban nagyokat zökkent a rossz úton, és össze-összekoccant a térdünk. Ilyenkor Honza még jobban az autóbusz falához húzódott. Aztán egy éles kanyart vett az autóbusz, megdőlt, mindenki felsikoltott, és Honza, bármennyire is nem akart, a vállamnak dőlt.
 - Bocsánat... - mentegetőzött.
 - Nem történt semmi.
 Láttam, mennyire KÍNOS neki tovább hallgatni. Már kétszer is kinyitotta a száját, hogy valamit kérdezzen. A szemem sarkából figyeltem.
 - Mennyit dobsz mostanában? ... - kérdezte.
 - Még mindig tíz méteren felül - válaszoltam, és ismét hallgattunk. Az autóbusz jó pár kilométert elnyelt, mikor újra megszólalt:
 - Jitka ...?
 - Hm?
 - Már rég meg akartam kérdezni tőled ...
 - Mit?
 Csak távirati stílusban beszélgettem vele. Nehogy azt gondolja, hogy ...
 Megint hosszú hallgatás. Mintha a maradék bátorságát gyűjtögetné össze a következő kérdésekhez.
 - Ki volt az?
 - Kicsoda?
 - Az a srác, akivel együtt...
 - Petr Kopácek.
 - Ki az?
 - Egy diák tőlünk...
 Most ő mondta: 
 - Hm.
 Aztán egy kis idő múlva:
 - Már régóta ismered?
 - Nagyon...
 Megint egy pillanatnyi csend. Aztán:
 - Együtt jártok?
 - Nem. Egy krimit hozott akkor nekem. Egyszer megígérte, de aztán megfeledkezett róla...
 - Mese...
 - Nem hiszed? Magammal hoztam. Megmutathatom...
 Kinyitottam a táskám cipzárát. Honza nézte, hogyan turkálok a táskámban. Közben úgy tett, mintha egy csöppet sem érdekelné. Egyszer csak hirtelen benyúlt a tréningruha meg a trikók közé.
 - Mutasd csak! - kiáltott fel meglepetten. És kihúzta abból a nagy összevisszaságból a kis szürke majmot. 
 - Magaddal hoztad? - csodálkozott.
 Bólintottam. Kicsit bosszantott, hogy felfedezte a kabalámat.
 Honza arca felragyogott.
 - Ne keresd azt a krimit. Nem kell...
 Aztán kíméletlenül oldalba bökött, és borzasztó hosszú idő után megint rám mosolygott.
 Most kedvem támadt úgy igazában meggyötörni Honzát.
 - Mondd, Honza, de őszintén: tetszett neked az a szőkített hajú magasugró lány?! Valld csak be nyugodtan. Egyáltalán nem fogok haragudni rád.
 TUDTAM, HA AZT MONDJA: IGEN, BORZASZTÓ DÜHÖS LESZEK!
 - Az? Az a langaléta? - értékelte a lányt lekicsinylően Honza. - Csak van egy kis ízlésem, nemde?
 Rám kacsintott, hirtelen megfogta a kezem. A meglepődéstől lélegzethez sem jutottam. Ha most valaki megfordulna, és ránk nézne... Aztán arra gondoltam: NO, MI VOLNA? S a fejem Honza vállára hajtottam. Olyan érzésem volt, mintha hájjal kenegettek volna.
 Elöl a lányok énekelni kezdtek. Csakhamar az egész autóbusz velük énekelt. Nem hallgattunk hát mi sem Honzával.
 Alighanem feltűnően hangosan énekeltünk. Sokan felénk fordultak. Az ajkukon megértő mosoly játszadozott. És Hanka a világért sem mulasztotta volna el, hogy rám ne kacsintson.
 Az ablakból egy kék táblát pillantottam meg: HRADEC KRÁLOVÉ 12 KM. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a másnapi versenyt megnyerem. Holtbiztos!

(Stanislav Rudolf - Dagi)